Gubcsi Lajos, akit aljas és méltatlan támadások érnek, nem csupán azért mert egykori KISZ titkárként Hende Csaba minisztériumának cégét igazgatja, nem csupán azért mert saját könyveit adatja ki a saját vezetése alatt álló céggel, de talán azért is, mert a 20 éve konstans, MDF, MSZP, FIDESZ személyügyi idiotizmus egyik legeklatánsabb példája. A sokoldalú Gubcsi Lajos most teljes költői inventáriumával vág vissza.
Útjára indul a Who the fuck is…? rovatunk, melyben ismeretlenül is ismerős, bogaras embereket (khm) mutatunk be a szcénán innen, periférián túlról. Trolloázist ígérek.
Ugye senkinek nem voltak kétségei, hogy a provokativitását a pinacentrizmusban kiélő Tereskovás feminizmus nincsen meg a nácipopban is? Ugye nem hittétek, hogy egyedüli világítótorony a nemzeti-garázszene sötét tengerén Pozsonyi Tekintetes Úr Bucó Ádám reakciós-punkja?
Én nem tudhatom, milyen érzés keríthette hatalmába Francis Fukuyamát, amikor megírta híres tanulmányát „A történelem vége?” címmel, de valami rokon érzés motoszkál most bennem is. Sőt, ha lehet (bár ismétlem, nem tudom, mit érzett Fukuyama), én még euforikusabb állapotban vagyok, hisz a hazámról van szó. Igen, végre bekövetkezett, megtörtént, amire vártunk, nem vigadunk többet sírva. Ezredéves, oly sok balszerencsével átkozott történelmünk véget ért, a magyar társadalom végre legyőzte önmagát. Nincs több vita, nincsenek osztályharcok, véleménykülönbségek vagy pártoskodás, nincsenek hazaárulók. Az egész ország végül egy oldalra állt, és így nem kell többet alámerülni a politika mocskos világába. A magyar, ez a viharvert nép célba ért, és nem kell többé szenvednie társadalmi problémákkal, nem kell foglalkoznia azzal, amit a szomszéd mond, törődhet végre mindenki a saját maga életével. Nem volt ez mindig így, és alig hihető, hogy mindezek a tektonikus erejű változások szinte egyik pillanatról a másikra, szűk egy hónap leforgása alatt játszódtak le. Mára - mint ahogy Noam Chomsky, a híres nyelvész és gondolkodó tette legutóbbi előadásában - értelmiségi körökben már Magyarországgal példálóznak szerte a világban, ha békés, fenntartható társadalomról esik szó.
De hol is kezdjem? Az élmény friss, és pontos értékelés még nem látott napvilágot, de annyi bizonyos, hogy az egész Orbán Viktortól indult. Az alig több mint fél éve megválasztott, az ország élére nyolc év után visszatérő miniszterelnök a Heti Válasz című lapnak adott interjújában kifejtette, milyen politikát szándékoznak követni a közeljövőben. (Amikor még volt értelme kormányról és ellenzékéről beszélni, akkor a „kormánypárti” jelző elmaradhatatlan lett volna a Heti Válasz neve mellett, azonban most, és ezt nagyon jó leírni, semmi nem indokolja, hogy így nevezzem.) Ebben az interjúban hangzottak el azok a mondatok, amelyek később sorsdöntőnek bizonyultak.
Hogy elejét vegyem a félreértéseknek, szó szerint idézem: „(...) amikor ezeket a tövényeket, mint például a médiatörvényt, kidolgozzuk, mindig II. Frigyes porosz király munkássága lebeg a szemem előtt. No persze, még véletlenül sem a királyság intézményét szeretnénk visszaállítani. A felvilágosult abszolutizmus jeles képviselőjének alakja azért példamutató, mert az általa szorgalmazott forradalmian új szemléletű törvényalkotás megmutatta: a jogi szabályozás, egy igényes jogi kódex, lehet a legapróbb részletekig kidolgozott, minden lehetséges élethelyzetet tételesen szabályozó, nagyszabású mű. Mivel a pártunk vezetése szinte kizárólag jogászokból áll, ezt látom a jövő útjának, és a nagy magyar hagyományok tisztelete lesz az értékrend ami vezérel minket az úton. Értjük, látjuk, hogy vannak még hiányosságok, de dolgozunk éjjel, dolgozunk nappal, és senki ne várja el tőlünk, hogy az elmúlt nyolc év után (...)” Ekkor persze még nem is sejthette a miniszterelnök, hogy mennyire hamar elvégzik a munkát.
A fenti mondatok okán – és az interjú megjelenésének napján, meglepetésszerűen benyújtott 315 oldalas törvényjavaslat „A Helyes Magyar Taglejtésről” ürügyén – valami megindult az új kormány ellen. Értelmiségiek, politikusok, elégedetlen diákok serege tiltakozott, és ezek a hangok, bár más és más ideológiai pozícióból, más-más világnézetű emberekből szóltak, egyvalamiben egyetértettek. Egyikük sem akarta, hogy a „royalista jobboldali kormány” önkényesen bevezesse a királyságot. A radikálisabbak azt hangoztatták, hogy a királyság, minden hazug propaganda ellenére, máris bevezetődött, így sajnos csak eltörölni lehet. Ezen a ponton, hogy teljes képet kapjunk, meg kell jegyezni: a parlamenti ellenzékből a szélsőjobboldali Jobbik helyeselte az irányt, sőt, a vezérük szerint, pártja programjából lopta Orbán az ötletet, és ők ennél sokkal nagyobb királyságot szeretnének, ha lehet, de az események további alakulásának szempontjából ez lényegtelennek bizonyult.
A közélet többi ellenzéki szereplője viszont egyöntetűen kétségbe esett, nem hittek a szemüknek, hogy Orbán az ostoba nép nagy részének cinkos hallgatása mellett ilyen játszi könnyedséggel bevezeti a királyságot. Bár a futószalagon elfogadott érthetetlen törvényeket nem érte különösebb kritika, az ellenzék vállvetve, halált megvető bátorsággal harcolt a királyság ellen. Zavaros időszak volt ez, az átmenet zavaros hetei, de a végén a magyarság a jósors vagy a Jóisten segítségével révbe ért.
Tüntetések, felvonulások, flashmobok érték egymást, az értelmiség és az addig szunnyadó ellenzék végre aktivizálódott és megfelelő keménységgel lépett fel. Például ott volt Mesterházy, a legnagyobb ellenzéki párt elnöke, aki úgy látta, már nincs értelme a parlamentben felszólalni. Őt egy, szimbolikusan a Szabadság-hídon tartott, királyság-ellenes-flashmob-szerű-figyelem-felkeltő tiltakozáson, Gergényi volt rendőr főkapitány – koronával és Orbán-maszkkal a fején – tarkón lőtte és a Dunába lökte. Ezután a volt főkapitány egy helyszínen rögtönzött sajtótájékoztatón bejelentette, hogy mivel az eseményeket már most sem tudná pontosan rekonstruálni, ezrét vallomást sem tudna tenni később. Elmondta, hogy ezért nincs más mód, hogy elkerülje a valószínűleg kegyetlen koncepciós eljárást, minthogy rögtön magával is végez; és így is tett. A hasonló bátor tiltakozások hulláma rövidesen végigsöpört a párt vidéki szervezetein és több áldozatot szedett, mint a fehérterror.
Emlékezetes akció volt Schiffer Andrásé is. A Lehet Más a Politika apró parlamenti frakciójának vezetője, a párt elnöke, és vele az egész frakció, izzó vaskoronával a fején vonult be a parlamenti széksorokba, ahol az elnök láthatóan hatalmas fájdalmakkal küszködve, rövid beszédet mondott, amelyben jogászi alapossággal hívta fel a figyelmet a királyság veszélyeire. Végül a lassan megsülő képviselőcsoport előbb elfogyasztotta a már kész Schiffert, majd párokba rendeződve megették egymást is.
A lázadó diákság a különböző ideológiai viták miatt ellenséges szakkollégiumok harca következtében, kicsit nehézkesen és késve szerveződött meg, és végül alig tudtak megegyezni az ellenállás mikéntjéről. Az egyetlen, amiben konszenzusra jutottak, az volt, hogy nem akarnak később a királyságot elvtelenül kiszolgáló értelmiséggé válni. Ezért úgy döntöttek, hogy abbahagyják tanulmányaikat, ami ráadásul feltehetőleg rövidesen megoldja az égető szakmunkás hiányt.
A sort a végtelenségig lehetne folytatni, de egyszerre eljutottunk odáig, hogy az összes volt ellenzéki csoportosulás megszűnt: átálltak, meghaltak, elmentek. Az utolsó mozzanat az volt, amikor a Népszava kezdeményezésére a (volt) ellenzéki lapok megelőző csapást mértek a királyi cenzúrára, és bejelentették, hogy soha többet nem jelennek meg. Az utolsó lapszámában üres címlappal megjelenő Népszava és Népszabadság kizárólag Tamás Gáspár Miklós, az emigráló filozófus „A szerencsétlen magyar népről” című esszéjét közölte, amiben a szerző összefoglalja korábbi munkásságát, és pontosan levezeti, hogy „miért nem lesz itt soha semmi”.
Az, hogy TGM mekkorát tévedett, gondolom, mára mindenki számára tiszta. Bár a gazdaság még labilis, felbecsülhetetlen társadalmi változást jelent, hogy csak azok maradtak az országban, akik kormánypártiak. Sőt, a Parlamentben is csak a kormány maradt meg, és az időközben népszerűségét szinte teljesen elveszítő Jobbik. Napok óta nincs másról szó a sajtóban, mint az időjárásról, a gasztronómiáról és más csupa érdekes dologról. A bosszantó belpolitika eltűnése olyan rövid távon érezhető változást hozott az életminőségben, amire nem is számítottunk. Tegnap a barátaimmal például kizárólag a fociról és a nőkről beszélgettünk a vacsoránál, és őszintén mondom, hogy ilyen kedélyes hangulatban a gimnázium óta nem voltunk. A királyság bevezetésére végül, úgy tűnik, nem kerül sor, és megtartjuk a Harmadik Köztársaságot, de a költséges és bosszantó választások kiírására valószínűleg már nem lesz szükség. Azt, hogy mi ebből a tanulság, ami más népek számára útmutatásul szolgálhat, egyelőre én nem tudom megmondani, de büszke vagyok rá, hogy történelmi időkben élhettem.
Utolsó kommentek